Egy percre be nem állt a szája. A Batthyány térig csak mondta, mondta nagy hangon az előző nap, napok eseményeit, sérelmeit. Szegény barátnője?, kolléganője? megdermedve, a körülötte ülők, állók kényszeredetten hallgatták az indulatos szózuhatagot.
És akkor eszembe jutott egy nyári szakmai konferencia délutánja: a fiatal kis angol előadó párokba osztott minket. Először azt kellett eljátszanunk, hogy az egyikünk teljes figyelemmel kíséri a társa beszédét, majd szerepet cseréltünk. Utána a párok beszámoltak az egymástól hallottakról és a tapasztalatokról. Egyszeriben remek lett az ebéd utáni álmos hangulat. Aztán jött a következő gyakorlat: minden eszközzel, mimikával, testbeszéddel, olykor szavakkal is azt kellett jeleznünk a partnerünknek, hogy nem figyelünk rá, minden más fontosabb a számunkra, mint az ő mondanivalója. És persze megint szerepet cseréltünk, majd utána közösen összegyűjtöttük a lehangoló élményeket. Nagy tapasztalat volt számunkra tükörben látni, mennyire magunk körül forgunk, mennyire csak saját magunkkal, problémáinkkal, örömeinkkel-bánatainkkal, sérelmeinkkel vagyunk elfoglalva. Hogy tulajdonképpen mint a Csehov hősök, nem együtt, hanem egymás mellett párhuzamosan élve éljük az életünket. Szállnak az évek és mi már észre sem vesszük, ha olykor keresztezzük egymás életútját, esetleg máskor meg átgázolunk rajta. És ki tudja megmondani, hogy életünk sínpárjai összefutnak egyszer vagy majd csak a végtelenben találkoznak?
Dániában egyszer egy apácakolostorban kaptam éjjeli szállást. Szobám falán a kereszt alatt egy plakát fogadott. A képen csak egy nagy fül és egy óriási kérdőjel volt látható. Semmi más. Alatta a felirat: "TUDSZ-E MÁR FÜL LENNI TESTVÉREM?" Talán minket is megállít egy pillanatra az a plakát, s elgondolkozunk: tudunk-e már fül lenni, testvérem?
Üdvözlettel
Krisztina
